Címlap
Can Togay János szabadságharcai PDF Nyomtatás E-mail
2007. szeptember 25. kedd, 13:17

Hivatalos végzettsége szerint bölcsész és filmrendező. Magántörténete során kezdte megtapasztalni: lehetséges az átjárás, a közvetítés különbözõ kultúrák között. Török szülei politikai okból emigráltak Nyugat-Európába, majd vállaltak feladatot a vasfüggöny túlfelén. Élményei sokféle feladathoz szolgálhatnak munícióként. A Berlini Collegium Hungaricum direktori posztját pályázaton nyerte el nemrég.

Életrajza szerint török polgári családokból származó szülei előbb Isztambulban, majd Párizsban, Lausanne-ban tanultak jogot a negyvenes években. Baloldaliként egy letartóztatási hullám elől menekülve hagyták el végleg hazájukat. Ötvenkettőben kerültek a Magyar Rádió török szekciójához. Ön már Magyarországon született, három évvel később. Érdekelne: honnan eredt szülei elszánt baloldalisága?



A negyvenes évekre sok nyugat-európai fiatal érezte úgy, hogy a baloldaliság egyenlő a progresszióval. Törökország helyzete különösen ráerősíthetett erre. Már lezajlott az atatürki forradalom, az ország világi állam lett, ám erősen autoriter irányítással. Szüleim külhoni egyetemre jártak, de egy otthoni látogatásuk során részt vettek egy diáktüntetésen. Franciaországba visszatérve értesültek: listára kerültek, így jobban teszik, ha egy időre elkerülik hazájukat. Franciaországban kapcsolódtak be aktívan az illegális mozgalomba. A Török Kommunista Párt ajánlotta nekik: magyarországi megbízással átjuthatnak a vasfüggönyön. Apám igazi fantasztaként vonzó lehetőségnek tartotta a dolgot.



Mit szóltak, amikor szembesültek a baloldaliság akkori kelet-európai értelmezésével, megvalósításának gyakorlatával?



Lausanne-ban szálltak vonatra, s már a Keleti pályaudvar igen nagy kontrasztot jelentett. Praktikusabb szemléletű édesanyám eléggé megrettent. De személyes kapcsolataik alakulása során megbarátkoztak az országgal.



Önt már magyar állampolgárként anyakönyvezték?



Eleinte hontalannak számítottam. Szüleim emigráns státusban voltak. Nem is volt céljuk az asszimiláció. Aztán pártjuk megbízásából az NDK-ba költöztünk: nyolcesztendős voltam akkor, s hat évig maradtunk ott.



Sráckorában sosem töprengett azon: hová is tartozik valójában?



Németországban hosszú ideig védtem a magyar identitásomat, már csak konspiratív okokból is. A részletekbe nem avattak be szüleim, de kiutazásunk előtt közölték: felejtsem el ezt az egész török „balhét”. Jegyezzem meg: magyar vagyok, a nevem Jan Imre. Mire aztán magyarként megvívtam harcaimat gyerekvilágom német közegében, egyszer csak észrevettem: a háttérbe szoruló török és a megélt magyar identitásom mellé észrevétlenül társult a német önazonosság is. ’67-ben versmondóként a Német Nyelv Ünnepe országos döntőse voltam. Kamaszként azt gondoltam: már alapvetően német vagyok. Akkor aztán visszajöttünk Magyarországra.



A Madách Gimnázium angol szakosaként kezdte a középiskolát, és csatlakozott Halász Péter színtársulatához. Utóbbinak addig volt tagja, míg Halászékat ki nem utasították az országból. Ez a kapcsolat lázadást jelez.



Gyerekként szüleim küldetését valamiféle szabadságharc részének tekintettem. A szabadság így lett számomra is központi fogalommá. Ezért – Magyarországra visszatérve – a világ dolgain töprengő kamaszként megértettem: ebben a rendszerben nem találom meg mindazt, amit nekem a szabadság jelent. Paradox, mert ezzel együtt a szüleim hitvallását sem éreztem ellentétesnek a szabadság eszményével. A dolog kulturális vonatkozását tekintve pedig így természetes volt, hogy a tiltott undergroundban eszmélek.



Egyszerre vették fel a színművészeti színész szakára és az ELTE német–angol szakára. Miért döntött az utóbbi mellett?



A színművészeti főiskola felvételijén afféle „nyersanyagnak” tekintettek, nem autonóm embernek. Ugyanakkor azt is láttam: a rendező-, különösen a filmrendező-hallgatók sokkal szabadabbak. Gondoltam, ha ismét indul rendezőképzés, azzal kellene próbálkozni. Ádám Ottótól kértem tanácsot, aki azt ajánlotta: mindenképpen kezdjem el a bölcsészkart.



Heidegger Lét és idő című munkájából diplomázott hetvennyolcban. Megjelentek első versei a Mozgó Világban. Majd még abban az évben professzori ajánlással kijutott a Sorbonne posztgraduális doktori képzésére. Kinti tanulmányait megszakítva jelentkezett Pesten filmrendezőnek: Fábri Zoltán osztályába került. A Kádár-kori Magyarországról nézve Párizs a szabadság egyik fővárosa volt. Felteszem, ott is képeztek filmrendezőket.



Török útlevéllel mentem Párizsba. Egy török vendégdiáknak lényegesen kevesebb lehetősége volt Nyugat-Európában, mint – mondjuk – egy disszidens magyarnak. Adminisztratív okok is komolyan befolyásolhatják az ember életét. Csak hazatérésem után kértem a magyar állampolgárságot. Meg is kaptam. Hiszen itt születtem.



A nyolcvanas években vezetőségi tagja volt a Balázs Béla Stúdiónak. Nyolcvankilencben egyik alapítója a Fiatal Filmesek Szövetségének és a Mozgókép Demokratikus Szakszervezetnek. Ritka madár nálunk a „cselekvő értelmiségi”.



Akkoriban nem volt az. Az ember úgy érezte: ha nem próbál részt venni a történések alakításában, akkor odalesz a személyisége. A rendszerváltás idején egyébként számtalan szakszervezet alakult, amelyeket az értelmiség sajátos eszköznek tekintett a változások siettetésében. Messzire vezetne annak taglalása, idővel hogyan váltak súlytalanná a honi szakszervezetek.



Kilencvenegyben négy évre Finnországba költözött. Pedig roppant tanulságos dolgok történtek itthon, ebben a csecsemőkorú demokráciánkban.



Akkor fejeztem be első filmemet, és félig finn feleségemmel úgy döntöttünk: egy időre elmegyünk az országból. Nem bántam meg, hogy egy ideig távol voltam.



A kilencvenes évek elején több külföldi filmben is játszott – olyan művészek partnereként, mint Isabelle Huppert, Hanna Schygulla, Mathieu Carrie`re. Szerepeivel és forgatókönyvíróként is komoly díjakat nyert. Kilencvenkilencben készült második játékfilmje, az Egy tél az isten háta mögött sikeresen szerepelt fesztiválokon, nyugat-európai tévék mellett ausztrál adón is játszották. Itthon viszont nem nagyon törekedett arra, hogy a közélet fókuszába kerüljön. A magyar filmesek közt akad barátja?



Ilyen kis piacon helytállni filmesként és emberként is komoly próbatétel. Kemény kihívásoknak kell megfelelni vagy ellenállni. Ennek hatása van a kapcsolatokra. De vannak itthoni filmes barátaim.



Jellemző, hogy amikor Bereményi Gézával közösen fölkérték a Hídember forgatókönyvének megírására, mindjárt több szó esett önről. A balliberálisok szimpla Fidesz-projektként könyvelték el a művet. Személyes pályafutására volt bármi hatása ennek az „epizódnak”?



Nem tudom megítélni. Néha azt gondolom, hogy nem. Máskor meg épp az ellenkezőjét.



Normálisabb közállapotok között nem hoznám szóba, de ma lehet „áthallása”: ön volt az ötletadója a Pauer Gyula szobrászművész által készített, 2004-ben felavatott Cipők a Duna-parton emlékhelynek. Ez a munka hogyan jött?



Tanúja voltam egyszer egy vitának a Terror Háza kapcsán. Arról szólt: vajon mennyire kiegyensúlyozott Magyarország újkori történetének reprezentációja. Melyiken erősebb a „hangsúly”: a Gulagon vagy a holokauszton? Közbevetettem: már rég állnia kellene egy emlékhelynek a Duna-parton, és azt is hozzátettem, hogy fémcipőkre gondolok. Az emlékmű elkészült. Viszont a viták úgy maradtak abba, hogy semmit sem sikerült kibeszélni.



Az mikor jutott eszébe, hogy megpályázza a berlini Collegium Hungaricum igazgatói posztját?



Elég hamar megtapasztaltam: lehetséges az átjárás, a közvetítés a különböző kultúrák között. Jól is éreztem magam, amikor ilyen közvetítői szerepbe kerültem. Barátaim hívták föl a figyelmemet a berlini pályázatra, én pedig úgy éreztem: nem szabad veszni hagyni a lehetőséget, hogy egy időre szakmai szinten is ezzel foglalkozhassak. Persze nem a pozíció az izgalmas, hanem a feladat. Például az, hogy a berlini intézmény ne csak a szűken értelmezett kultúrának legyen valamiféle külhoni lerakata, hanem igazi collegium hungaricumként adjon helyet a magyar tudománynak, oktatásnak is. Működjön mindezek németországi menedzserközpontjaként.



Cselekvő kedvéhez milyen filozófia társul?



Berlin hallatlanul nyitott, befogadó város. Talán azért, mert Európa minden stigmáját magán hordozza. Hasonlóan nyitott intézményt szeretnék. Olyan házat, amely befogadja ennek a különös metropolisznak minden impulzusát, és közvetíti Magyarország felé. Miközben hasonlóképp engedi át Németország irányába az otthonról érkező impulzusokat. Ez akkor lehet hatékony, ha a Collegium Hungaricum teret adhat a különféle magyar szellemi áramlatok ütköztetésének, dialógusának. Ha egy világra nyitott műhelyként működik, amelyben – egyebek között – rendszeresen kísérletet teszünk önismeretünk erősítésére.


Forrás: 168 óra online

 

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld