Címlap
A Faun labirintusa - a döntés szabadsága PDF Nyomtatás E-mail
2007. április 06. péntek, 14:07

Nem hittem volna, hogy a „rettenetesen szép” és a „borzasztóan jó” kifejezések egyszer még értelmet nyerhetnek. A Faun labirintusa című filmre azonban jól illenek. Horror a maga naturális, realisztikus brutalitásával és kitalált, elképesztő szörnyűségeivel, ugyanakkor fantasztikus mesefilm, annak mindent feltáró és reveláció-szerű tanulságával, lenyűgöző, festői képekkel és csodalényekkel.

Nagyon sokan írtak már erről a filmről. Volt, aki a „Narnia krónikája - Gyűrűk ura – Végtelen történet” fantasy láncolatba illesztette, akadt, aki rendező a horror műfajába hozott újdonságait emelte ki. Mindannyian, szinte kivétel nélkül elismerően nyilatkoztak del Toro legújabb alkotásáról. De a filmben megjelenő szimbólumokkal szinte senki nem foglalkozott. Talán úgy gondolták, túlságosan egyértelműek ahhoz, hogy megérje, írni róluk. Engem azonban nem hagyott nyugodni, miket rejtett illetve tárt elénk a filmben, és miért is a mexikói rendező.


A kitalált történet 1944-ben, Franco diktatúrájának idején játszódik, egy vidéki kúrián, melyet Vidal kapitány hadiszállásnak rendez be, hogy innen kiindulva üldözze a még az erdőben megbújó partizánokat, és még fia születése előtt leszámoljon az „új, tiszta Spanyolország” útjában álló utolsó akadállyal. Ő a mese gonosz mostohája. Ofélia új apja. Rideg, szívtelen, ellenvetést nem tűrő, ízig-vérig katona, kinek a dicső halálnál semmi sem kedvesebb (és tegyük hozzá: szadista, nem is kicsit). Feleségre is csak azért tart igényt, hogy fiút, örököst szüljön embertelen eszméi diadalára, aki majd tovább viszi apja, nagyapja ügyét.


Ofélia pedig egy fantasztikus könyveket szerető, mesebeli lényekben hívő, kicsit talán elvarázsolt kislány, mely az ő korában egy cseppet sem tér el a normálistól. Ofélia megérkezése után rögtön felfedezi a ház melletti romos, növényekkel benőtt réges-régi labirintust, melyről senki sem tudja, mióta áll ott, és amely kiváló hely izgalmas barangolásra és álmodozásra. Még aznap éjszaka megtudja egy fauntól, akihez egy tündérré változott rovarszerűség vezeti el, hogy ő tulajdonképpen az alvilág királyának leánya, azaz egy eltévedt hercegnő, akit visszavárnak királyságába. Ahhoz, hogy újra „otthon” lehessen, 3 próbát kell kiállnia. Bukása esetén végleg a földön ragad, szelleme örökké az emberek közt marad, megöregszik, meghal, emléke pedig idővel elhalványul. És talán egy gyermek számára még szörnyűbb, mindezzel együtt a csodálatos, túlvilági lények is eltűnnek.


Két ember, mint Vidal és Ofélia, ennél jobban talán nem is különbözhetne egymástól. Egy közös dolog azonban van bennük: más-más eszközökkel és céllal ugyan, de mindketten a halhatatlanságra vágynak.


E vágyakozás miatt egyéb tulajdonságuk is megegyezik. Még csak fel sem merül bennük, elképzelt világuk valótlanságának lehetősége. Vidal számára a francoista Spanyolország éppoly valóságos és az egyetlen létjogosultsággal rendelkező világ, mint ahogy Ofélia számára az a földalatti királyság, ahol „nem létezik hazugság vagy fájdalom”. Hogy e világokba eljuthassanak, mindketten emberfeletti elszántsággal küzdve legyőzik halálfélelmüket.


A labirintus félelmetes útvesztőjéből egyikük sem jut ki, és aki szokványos happy end-re számít, csalódni fog. Bár sokban egyeznek, Ofélia jó, Vidal pedig rossz. És tudjuk, egy mesében mindenki elnyeri méltó jutalmát, illetve büntetését. A labirintusokról úgy tartják, hogy azok talán az Alvilág térképei, melyet a távozó léleknek követnie kell. Ugyanakkor magában hordozza az újjászületés lehetőségét, mert ha a lélek be tud jutni a labirintus közepébe, a kivezető utat is követni tudja majd. Egy labirintuskutató a következőket írta: „Minden ember élete labirintus, melynek közepén a halála rejtőzik, s meglehet, még a halál után is áthalad egy végső útvesztőn, mielőtt minden véget érne.”


A kapitány mindent elveszít, mert az utolsó pillanatban is, mikor már minden összeomlott körülötte, a gerillák túlerőben vannak, és egyetlen katonája sem maradt, ő még az utolsó pillanatban is, amit még a biztos halál előtt megtesz irgalmat nem ismerve a könyörtelen, elvakult ítélet: a gyilkolás a szentnek hitt cél érdekében.


Ofélia eljut hőn áhított világába, de nem azért, mert minden áron és eszközzel harcolt érte, hanem mert kapuja előtt, mikor már csak egyetlen lépés választja el királyságába való belépéstől; képes minderről lemondani, képes minden álmát feláldozni, hogy öccsét, egy nálánál is védtelenebb, ártatlanabb lényt megmentsen. A kislány ösztönösen tudja, mi az, mely semmilyen céllal nem beáldozható.


A labirintus Minotauroszt elpusztító Thészeusz mítosza óta az önmagát legyőzni képes ember szimbóluma. Nem véletlen, hogy Ofélia végül a labirintusban kerekedik felül az akkor a faun megtestesítette „fenevadon”, a rosszon, mely minden emberi természet sajátja. A labirintus motívuma keresztény kultúránkban is, ahogy számos keresztény templomban is megtalálható, és régi hagyomány szerint a zarándokok a labirintus ösvényén keresztül bűneiktől megtisztulva juthattak el az üdvösségig.


A sok izgalmas, a filmben felmerülő motívumból még egyet: mikor Ofélia anyja (Carmen) beteg lesz, melyet egyértelműen terhessége okoz, a kislány a fauntól egy kísértetiesen csecsemőre hasonlító mandragóra gyökeret kap, azzal az utasítással, hogy egy tál tejben tegye azt az ágya alá. Carmen azonnal jobban lesz, láza csodálatos módon – az orvos számára is érthetetlenül – csökken. Szent Hildegárd írta valamikor erről a növényről, hogy „abból a porból született, amelyből Ádám is teremtetett”. Éppen ezért ördögi hatást is tulajdonított neki, amely „az embert kívánságai szerint hajtja előre, legyenek azok jók vagy rosszak”.


A Faun labirintusa nem egyszerűen Ofélia meséje, nem egy kislány a könyörtelen valóságtól egy fantáziavilágba való menekülése: a mi történetünk, minden emberé (ha nem is tündéri passió-történet, ahogyan egy kiváló kritikában olvasható). Hogy mindez egy kislány életén és próbatételén keresztül, csak még nyomasztóbbá teszi a kérdésfelvetés súlyát. Del Torro a szimbólumok, az emberiség félelmeit, hiedelmeit, útkeresését szimbolizáló motívumainak használatával velünk, nézőkkel teremt sokkal erősebb kapcsolatot, mint azt először hinnénk. A labirintus, a bizonyítottan altató és nyugtató hatású ember formájú mandragóra gyökér, a terített asztal ellenállhatatlan kísértése mind-mind olyan témákat feszeget, mellyel mindannyian, ahogyan őseink, úgy mi is, és az utánunk következő nemzedékek így vagy úgy, élete során szembekerül. És akkor döntenie kell…


Kosztolányi-Pilis Eszter

A Faun labirintusa (El Laberinto del Fauno)

Műfaj:dráma, fantasy, thriller

Játékidő:112 perc

Származás:Spanyolország, Mexikó, USA

Rendezte:Guillermo del Torro

Forgatókönyv:Guillermo del Torro

Operatőr:Guillermo Navarro

Vágó:Bernat Vilaplana

Zene:Javier Navarrete

Szereplők:Ariadna Gil, Ivana Baquero, Sergi López, Maribel Verdú, Doug Jones, Álex Angulo


BAFTA-díj (2007) - Legjobb idegennyelvű film: Guillermo Del Toro

Legjobb jelmeztervezés: Lala Huete

Legjobb smink és maszk: José Quetglás, Blanca Sánchez

Oscar-díj (2007) - Legjobb operatőr: Guillermo Navarro

Legjobb smink és maszk: David Martí, Montse Ribé

Legjobb látvány: Eugenio Caballero, Pilar Revuelta

 

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld